ANTAL ATTILA
Míg rámhull a téli szürkület
Nyárvégi erdőt képzelek
fonott kosarat szendvicsekkel
kevéske sörrel ami elkel
mert megoszthatom veled
és bozsog a lomb fejünk fölött
a reggel tűnik a dél időz
a szélben már érzik a koraősz
és sugárpászmák a lomb között –
s füves tér pokróc s zörren is már
a szendvicsek papírja és nevet
kezedben a szégyenlős üveg
és nevetsz te is bárha innál
hogy belepirul arcod füled…
s pirulásod kimerevítem
hogy pótoljon kicsit melegítsen
míg rámhull a téli szürkület
Te meg én és a háromkirályok
Elárvult agyagszobrok
a templomtéren:
ünnepek utáni betlehem –
a háromkirályok
bizonytalanul ácsorognak
a térdeplő pásztorok gyűrűjében
hazaérnek-e valaha
a jászol vigaszával
ki tudhatná
egyelőre fogva tartja
őket a pillanat
akárcsak minket
arcunkon
fél évszázad ékírása
kietlen korszakok
előérzete tekintetünkben
és pislákoló fény
a bordáink között
megnézlek jól
vizsgálj meg te is engem
ki tudja
szemügyre vehetjük-e még
így egymást
ki tudhatná
mi lesz velünk míg hazajutunk
a pusztaságon át
