Most, hogy letudtam a vizsgáimat - nagy szenvedések és nem alvások árán - megnéztem egy filmet. Szerettem volna már egy ideje, de most kaptam meg. Persze egy laza szirupos szerelmetes film is tökéletes lett volna a kikapcsolódáshoz, de olyan nem volt a környékemen. Megnéztem hát a Császárok klubját. És bőgtem rajta. Ezt persze betudom (hejj, de szép szó) a lelki nyomásnak, ami ért heteken keresztül, de azért mondanivalója is volt a filmnek, ez kétségtelen. Egyébként is vonzanak a bentlakásos iskolák, az egyenruha és az ódon épületek, és főleg az okos emberek, akiknek nem a pénz az érték. Na ezekből volt minta a filmben. Jó volt nézni, szerettem, és az a sejtésem, hogy még néhányszor meg is fogom nézni. Főleg, mert a saját életemet láttam benne. A tanár, aki látja, hogy a gyerekkel bajok vannak otthon, pedig okos, mégis inkább a balhét keresi. Felkarolja, segít neki, de a fiú visszaél ezzel, és a végén ugyanott vagyunk, ahol elkezdtük. Annyira akart segíteni, de nem tudott. ÉS ez rettenetesen rossz érzés, és főleg az, hogy az életben nem lehet kiírni egyszerűen, hogy "25 év múlva".

Ja, és Martin. Drága Martin, akárki vagy az én osztályomban, nem akarok így járni veled! Igyekszem objektív tanár lenni! Többé nem dőlök be a Sedgewick-eknek! (I hope so...)

De azért ajánlom mindenkinek. Főleg, mert játszik benne Patrick Dempsey, és nagyon cuki. :)