Tegnap ismét megnéztem egyik kedvenc (nek hitt) filmemet. Érdekes, hogy évek elteltével azok a dolgok is megváltoznak, amiről az ember lánya azt hitte, be vannak betonozva. (Bár ma anyukám rávilágított, hogy talált papa cuccai között olyan vascsövet, amivel minden betontömböt fel tudnánk emelni. Ez azért fantasztikus érzés, hogy van ilyen a közelemben, komolyan, szavakba nem lehet önteni, ezt át kell érezni.) Azt, amiről egyszer azt hittem, hitvallásom, és a mondatait színes papírokra írogattam ki, s mindenhová kibiggyesztettem, most furcsállva figyeltem. Tényleg ezek a gondolatok voltak, amelyek engem anno annyira megfogtak? Tényleg ilyen ember vagyok, aki egyformának képzeli magát egy insomniás képzelődő palival? Jáj és megint jáj... Most nem az maradt meg bennem, amit plakátoznak a modern kor hippijei, hogy: "-Nem a munkád vagy, és nem is a bankbetéted. Nem a kocsid vagy, és nem a tárcád tartalma..." Hanem az, hogy miféle ember vágyik arra, hogy pusztítsa önmagát. Az élet élni akar, már Ady is megmondta, de tudósok is, akik kutatják a szervezeteket, és szervezeteknek alig nevezhető kis bizgenytűket is. Az nem egy normális állapot, amelyben az egyed magát akarja elpusztítani, nehgogy más tegye meg azt. Ez marhaság. Nem ezért élünk, ebben teljesen biztos vagyok. És senkinek nincs joga elvenni még a saját életét sem.
"Nem vagyunk különlegesek. De nem vagyunk a világ szennye és mocska sem. Egyszerűen vagyunk. Egyszerűen vagyunk, és minden csak megesik velünk." - és ez sem igaz. Nincsenek véletlenek, nem vagyunk lebegő tárgyak, mint az űrben az űrszemét. És ez nem mint matrát mondom magamnak, hanem tényleg vagyunk valakik, még ha az apánknak az is a hobbija, hogy 6 évenként új családod alapít.
Van még egy dolog, ami felháborított ebben a filmben. Hogyan lehet ennyire szööööörnyűűűű hajat csinálni egy szereplőnek???? De most komolyan, annyit rontott volna az összképen, ha Marlanak egy kicsit csillogóbb a haja? Vagy ránézésre nem olyan, mint egy putriból összeszedett cigánygyereké? Hjajj, hát azt szörnyű volt nézni...
Hiába, no, változunk. És amire rá kellett jönnöm: a változás jó, bármennyire is fájdalmas sokszor a felismerés, hogy nem azok vagyunk, akik 2-3 vagy 10 éve voltunk. Azt hiszem, az lenne a legnagyobb baj, ha ugyanazok maradnánk mindig.
