Összepakoltam azokat a könyveket, amelyeket már 5321 éve vissza kellett volna vinnem a könyvtárba, és azok között volt az idejében el nem olvasott kötelező: Friedrich Dürrenmatt: Az öreg hölgy látogatása. Rávetettem magam, a könyvkupacok között ülve azonnal. Nem egy hosszú dráma, de annál --- nem találok megfelelő jelzőt... jóó, ez biztos, nem fantasztikus, mert abba beleérthetnénk, hogy ufó az öreg hölgy, aki a Marsról látogatott ide. Nem szuper, mert az valami gigantikusat jelent, ez pedig alig volt száz oldal. De mégis, mikor elolvastam, percekig csak ültem a földön és meredten néztem magam elé. "Dzsaaaaaaaa" - ez jutott eszembe először. Meg közben is mondogattam. Majdnem eluntam a csóró kisváros halálának bemutatását, amikor megjelenik a hölgy. Amikor elkezdette beszélni, arra gondoltam: de jó fej. Volt 500 férje, akiket az inas nevéhez igazodva szólított. Mert míg a házastársak személye változott, az inas maradt. Mindenki azt várja a gazdag Claire-től, hogy felvirágoztatja szülővárosát, ami annyira tönkrement, hogy az embereknek ruhára, ételre sincs pénze. Az eredeti címe az: A nagy fellendülés vígjátéka. Ám ez a darab minden, csak nem vígjáték. Mert a fellendülésnek ára van. Nem lövöm le a poént, mindenki elolvashatja, egy óránál nem vesz többet el az életedből, mégis valami nagyon sokkal leszel több. Mert rájössz, hogy az emberek akármilyen cukik, vagy kedvesek, mind önző és a saját maga érdekét nézi - mert senki sem JÓ saját magától. Csak egy út van ahhoz, hogy magad elé tudd helyezni az embertársaidat az életben. Azt te magad nem tudod elérni, akárhogy próbálkozol, mindig az lesz mindennek a vége, hogy csak én jöjjek ki jól a dologból.
Szeretet, emberek. Ez a megoldás.
